Mindig is vártam, hogy legyen egy kisgyerekem, mert olyan cuki kis kézzel készített ajándék ötletek  voltak a fejemben, amiket közösen el tudunk készíteni. Én már gyerekkoromban is imádtam kézzel készíteni az ajándékokat a rokonaimnak, barátaimnak és végre elérkezett az első ünnep- a férjem szülinapja-, amire már közösen tudtunk Matykóval ajándékot készíteni. Az ajándék mellett még szeretem az összehasonlítható kis lenyomatos vagy más növekvés mutató dolgokat is, így félig meddig adott volt, hogy kéz vagy láblenyomatos ajándékot szeretnék készíteni.

Hozzávalók:

Egy kifeszített festő vászon

Akvarell festék

Egy pici pracli

Fülpiszkálók

Türelem

Matykó szobájában van egy doboz “open in case of rainy weather” felirattal és bár annyira nem volt rossz idő elérkezett a pillanat, hogy felbontsam azt. Mindenféle kézműves dolgokat gyűjtök benne, hogy a megfelelő időpontban elővegyem és pacsmagoljunk, alkossunk a kisfiammal. Ez a 33.szülinap egy megfelelő időpontnak tűnt, hogy az első kis festékkészletét kibontsuk és megcsináljuk az ajándékot. Megfelelő védőöltözék nélkül -mivel a játszótérről jöttünk haza és ígyis úgyis átöltöztünk volna- belevágtunk az ajándékészítésben. Jó tanács anyukáknak, ne a kézlenyomattal kezdjék, mert utána a kicsinyük kizárólag a kis kezükkel akar festeni, akármilyen szép színes kis ecseteket vesztek nekik. És még egy jótanács: legyen elől egy nagy lap is, ahol kibontakozhat a kis művészetük és az ajándékozásra váró vászon viszonylag tiszta maradjon. Miután ezen a lapon már festegetett a gyerekünk egy picit utána vághatunk bele az ajándék készítésbe. 

Szóval miután mindent szépen előkészítettem és Dexter pontoságával leterítettem a konyhát belevágtunk az alkotásba. Megkértem a művészurat válassza ki milyen színnel szeretné, hogy a lenyomat a kezéről készüljön. Matykó már sokkal ügyesebben hagyta, hogy a kis kezét lefessem, mint tavaly karácsonykor, amikor a nagyszülőknek kézlenyomatos bögrét adtunk. Egy kettő háááárom, a lenyomat kész is. Nagyon tetszett neki az egész folyamat. Utána félretettük, hogy megszáradjon, de ha hajszárítóval szárítjátok, gyorsabban megszárad az egész.

Ceruzával berajzoltam a lenyomat-tortácska állványát és a gyertyáknak a kanócait. Utána ezt kifestettem minden, általános iskolai rajztanárom Gyuri bácsi által, megtanult festés tudással. Köszönöm Gyuri bácsi! Megint hagytam száradni az egész alkotást, egy picit. És végül mivel sajnos konfetti mániás vagyok, ezért elővettük a fülpiszkálókat és a legnehezebb része következett számomra. Kordában tartani a konfetti vágyam és szépen ízlésesen “felkonfettiztük” a fehér területeket.

Szerintem nagyon kis kedves ajándék, amin ha az én kézlenyomatom szerepelne picit fura lenne, de biztos udvarias mosolygással elfogadnák, de így, egy szuper pici praclival még nagyobb örömöt tudunk szerezni. Nálunk már konfettizésre vár a következő, ami a dédimamának készül.

Amióta mami lettem többet “fórumozok”, mint előtte (bármikor is gondoltam volna). Szerencsére manapság, aki tényleg szeretné mindenre talál választ az interneten. Ami viszont ezzel jár, hogy félig-meddig arcnélkül mindenkinek meg is van a véleménye mindenről, még akkor is ha az adott ember férfi és a tampon felhelyezés a téma. Van sok ismerősöm, aki talált barátságokat ilyen Facebook csoportokban, engem viszont a hideg kiráz a legtöbbtől, mert olyan stílusban szólnak egymáshoz az emberek, amit el sem tudtam képzelni előtte. Persze persze tisztelet a kivételnek nyilván. Maminak lenni nem egyszerű, ezért olyan jó lenne hasonló cipőben járó nőkkel beszélni és eszmétcserélni, nyilván vannak - virtuális- helyek, ahol ez lehetséges, de nehéz szerintem bármilyen érzékeny témáról ismeretlen embereket kérdezni, pláne, ha tudjuk, hogy igen csak kritikus a nép akik elé kiállunk.

Miért kell egymást bántani? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a másik máshogy csinálja a dolgokat és szépen elmondani vagy leírni a véleményünket, egymást tiszteletben tartva? Miből ered ez a sok negatívum és agresszió ami, jelen esetben, a mamiktól érkezik mamikhoz?

Matykó születése előtt én is csatlakoztam pár csoporthoz, ahol szuper jól teltek a mindennapok. Mindenki tett fel képeket a növekvő pocakról, kérdéseket egymásnak stb stb aztán szépen lassan érkeztek a kisbabás fotók is. Nem én voltam sehol a legaktívabb tag, de jó volt olvasgatni más anyukák beszámolóit és konkstatálni, hogy igen, teljesen normális minden ami velem történik. Aztán gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy elkezdődött az aktívabbnak mondható anyaság, például első napi rendi pont a köldökcsonk ápolása, már kibújt a szög a zsákból és mindenki élesen támadta a másikat. Aztán jött a következő és következő téma. Mintha anyának lenni egy verseny lenne. És a nők commentekben bizonygatják, hogy ők a top anyák. A legfontosabb, hogy a saját gyerekünk a legjobb anyukának tartson minket a világon, ami nem feltétlen azért fog bekövetkezni, mert a MOM park melletti biopiacon veszem neki meg a legpirosabb instagram kompatibilis almát.

Könnyű ítélkezni és én is néha a csapdájába esem. Könnyebb mint belegondolni, hogy vajon miért dönt úgy az egyikünk, ahogy a másikunk nem döntene. De olyan nehéz a nap 24 órájában helytállni és egy másik kis életért felelni, kérek minden anyukát, hogy ne támadjuk, ítéljük el a másikat. Segítsük egymást és tiszteletben tartva a másik döntését válaszoljunk a kérdésére.

Peace!

Volt egy jelenet a Grace Klinika nevű sorozatban, amikor a sűrgösségiről a nagy rohanásból, kapkodásból, vértől undorító esetekből egy sebész felmegy a bőrgyógyászatra, ahol kiegyensúlyozott mosolygós emberek, lassítva mozognak Enya egyik számára. Na én valahogy így képzeltem el az anyaságot. Nyugalom, béke, kiegyensúlyozottság. És szerencsés vagyok, mert ez ha Matykón múlna meg is lenne, na de minden más, amit a társadalomtól, utca emberétől néha kap az ember az anyaság bármely részével kapcsolatban az agresszió, beszólás és bántás még ha nem is teljesne szándékosan.

Az egyik ilyen téma, amiről mindenkinek van harsány véleménye az a szoptatás, ezen belül is a nyilvános szoptatás. Megmondom -leírom- őszintén én nem is értem, hogy ez a dolog egyáltalán miért téma?! Egy babának anyatejre van szüksége, ezt az édesanyja melleiből kapja. Biológia óra 7. Vagy 8.-os tananyag körübelül, de mégis olyan prűd véleményeket hallok és olvasok néha róla, mintha óriás plakátokon lehetne látni igencsak sokat mutató melleket vagy egyéb testrészeket. Ja, várjunk csak? Azt lehet is látni. Nem is keveset! Szóval az teljesen oké a társadalom jelen nézete alapján, hogy női/férfi testrészekkel adjunk el életérzéseket, amik végül tárgyak megvásárlásához vezetnek, de egy parkban egy padon ülő nő látványa, aki kisbabáját szoptatja az undorító és ha lehet 4 fal között csinálja. Az elmúlt hónapban sokszor sok helyen találkoztam szoptatásra bátorító oldallal, szöveggel. Szerintem is igenis fontos tudni, hogy nagyon jó dolog, hogy van tápszer, egyáltalán nem az ördögtől való, de a szoptatást igenis lehet tanulni, és az esetek legnagyobb százalékában nem zökkenőmentes. Szóval van szükség ilyen oldalakra, fórumokra, ahol az anyukák, akik szoptatnak tudjanak tájékozódni és informálódni.  Az, hogy valaki szégyenlősebb és otthon teszi csak ezt vagy az utcán letakarva kisbabáját, - ne adj isten-  nem letakarva kisbabáját az szerintem mindenkinek maga joga eldönteni. 

via GIPHY

Úgy gondolom ez a téma nagyon is ál-prűd falakba ütközik, és leginkább azt nem értem, hogy egyes anyukák miért támadják a másik anyukát ezzel kapcsolatban? Én sem 3 óránként szoptattam Matykót, hanem igényszerint, amikor szerette volna. Mutassatok olyan egészséges felnőttet aki szigorúan 3 óránként eszik/iszik nem sűrűbben nem ritkábban. És ebből kifolyólag igenis akadhat olyan, hogy egy babát a parkban, játszótéren kell megszoptatni. Na de azt tényleg nem tudom megérteni, hogy hogyan lehet elfogadott sok minden többet mutató dolog, mint egy szoptatás? Hogy lehet az, hogy főműsor időben farkával propellerező férfit látunk és nevetünk, gif-et csinálunk belőle, de ha valaki szoptat, az fúj. Hogy lehet az, hogy gyorskajáldák szendvicseit szopást imitálva reklámozzák és az embereknek tetszik, de ha valaki egy padon a kisbabáját megszoptatja azt, csinálja már négy fal között. És a reklámok, amikben éppencsak nem látni a mellbimbót, az szexi meg bevállalós, de egy babáját tápláló édesanya, vonuljon már el, mert ez egyáltalán nem ide való. Kicsit azért ez kettős nem?

via GIPHY

Sajnálom, de ezzel nem értek egyet. A babáknak anyatejre van szükségük, és ha úgy adja a helyzet, hogy egy parkban kell megszoptatni, akkor ne kelljen már szégyenkezni emiatt. A legfantasztikusabb dolog, hogy a saját testünkből létrehozunk egy kis embert, ne kelljen már szégyenkezni azért, mert a saját testünkből tápláljuk. Nyilván nem kell provokálóan melleket lengetve szoptatni a Széll Kálmán tér közepén, na de azért tényleg ne szoljanak már be annak, aki félrevonulva szoptat. Igenis, aki nem szégenylős és nem zavarja, ha útközben kell kisbabáját megetetni gond nélkül tegye meg. Remélem a gyerekeinknek nem kell már ilyen ál-prüd nézetek között leélniük az életüket. Lehessen szoptatni szépen, egy padon. Ne törődj azzal, hogy ki mit gondol rólad, ameddig nem magamutogatóan, figyelem felhívóan csinálod azt. Más nő, akinek nem tetszik esetleg még nem járt a te cipődben, más férfi akinek nem tetszik minden mozgó tárgyat szexualizál és sajnos ezt egy szoptató anyukával is megteszi. Szoptatás 100%-ban legális dolog, senkinek nincsen semmi joga ahhoz, hogy ezért megszóljon, beszóljon se élőben sem az online térben.

“Na végre látom szemből is ezt a gyereket” hallottam már számtalanszor, amikor összefutottunk direkt vagy véletlen egy ismerőssel. “Miért titkoljátok az arcát? Így teszitek különlegesebbé?” “Azt hittem van egy óriási anyajegy vagy tűzfolt az arcán, azért nem mutogatjátok!” Annyi mindent szeretnék tisztázni a gyerekem jogairól és mi, a szülei döntéséről, hogy hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem.

Amikor még nem volt gyerekem, de már abban a korban voltam, hogy azért ismerőseimnek elkezdtek babái születni picit néha sokalltam, hogy mennyi, szinte átválogatatlan képpel találkozom babákról. Most, hogy már nekem is van egy gyerekem, legszívesebben én is minden egyes pillanatát megosztanám másokkal, mert nekem ő a legtökéletesebb kis lény az egész univerzumban. És nem érdekelne az sem, hogy ki szerint sok, amit kiteszek. De mégse teszem ezt, mert nem tudom biztosítani azt, hogy megfelelő helyre kerül. Feltölteném “az internetre”, ami tudom ez nagymama gondolkodás, de azt se tudom hol van.

Mint minden anyuka nagyon féltem Matykót. Nem a homokból evéstől vagy mogyorós kölesgolyótól, hanem az olyan megnyilvánulásoktól, bántásoktól, amiktől nem tudom megvédeni, mert nekem eszembe se jutna olyat tenni vagy mondani másokkal. Nem, hogy egy felnőttnek, de gyereknek pláne nem. Sajnos ismerősi körömben, nem egy gyermekképpel történt visszaélésről hallottam már. Ellopják idegenek, kamu profilokat hoznak létre. Kilopkodják csoportokból és kitéve azokat máshova, kinevetik, kigyúnyolják a képen szereplőket. Ellopnak képeket és pedofil oldalakra töltik fel  – nem, ez nem anyai túlzás, mint a félelmem Matykó csecsemő korában, hogy a nyitott ablakon bejön egy sas és elviszi – , ez valós, megtörtént esemény. Ezért amikor megszületett  Matykó, úgy döntöttünk nem fogunk olyan képet kitenni, ahol látszik a kis arca szemből. Nem az ismerőseimtől féltem vagy takarom, hanem - privacy settings ide vagy oda - az idegenektől.

Ahogyan én se szeretem, ha bejelölnek mindenféle képen, amin mondjuk nem tetszem magamnak, úgy a kisfiamat nem tudom megkérdezni, hogy neki tetszik-e ez a kép magáról. Lehet később általános iskolás korában vagy gimnazistaként nem fogja cukinak találni, amikor olyan képet találnak róla, amin babaként általunk még aranyosnak vélt szituációban lefotóztuk és feltöltöttük. Így is fogja érni csalódás, csúfolás biztosan, mert sajnos mindenkit érnek, de én mint az anyukája nem szeretnék ennek felületet adni. Mert sok olyan képünk van, ami most cuki valóban, mert akármit csinál egy kisbaba az a világ legaranyosabb dolga, de 12 vagy 25 évesen nem biztos, hogy ő is cukinak fogja ezt gondolni. Én a régi képeken a kis pálmafa copfomat nem találtam nagyon sokáig cukinak - aztán persze ha most kislányom lenne én is kis haj szökőkutat tennék a feje tetejére az biztos.

Kettős érzések kavarognak bennem minden egyes kép megosztásomnál, hogy akkor minek is teszek ki képet, ha nem is látszódik az arca? Lehet attól még egy pillanat aranyos, meghitt, hogy nem látszik egy gyerek arca. Lehet attól még kedves vagy vicces vagy éppen nagyon is találó. Úgy gondolom, hogy a nagy nyilvánosság felé ki tudom fejezni úgyis mindennapjainkat, hogy nem feltétlen Matykó arcával reklámozom azt. Nem ítélek el senkit, aki három ugyanolyan képet tesz fel egy alma szirom megevéséről csak éppen mi nem tesszük ezt. Én olyan képeket szeretnék kitenni Matykóról, ami későbbi élete során nem ad okot a csúfolására, gúnyolásra. Nem szeretnék olyan képet kitenni, amin pucéran, még magzatmázasan készült róla, nem szeretnék olyat, amin az autóban alszik az arcára ragadt kukoricca puffanccsal. Nem szeretném senkinek a nézeteit becsmérelni és nem nézek le egyáltalán senkit aki másképp cselekszik, ez a mi véleményünk, így döntöttünk.

Szakmaibban a témáról itt olvashattok. ( Picit túlzó a cikk, de azért elgondolkodtató.)  

“Szoptatni a legszebb dolog a világon” olvasni, hallani sok helyen. Valóban az, de rögös és ismeretlen út vezet odáig. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor Matykó csupán egy naposan -szerintem nagyon ügyesen- rácsatlakozott a mellemre és először igazán hosszú ideig szopizni kezdett. Gondoltam na, ez menni fog mint a karikacsapás. Igazán jó érzés volt, a szülés utáni csalódottságomban. Valahogy a várandósságról mindig ezer meg egy olvasnivaló van, a magzati létről, a vajúdásról, a légző technikákról, kitolásról stb stb, de valahogy a szülést követő teendőkről, nehézségekről vagy csak úgy általános információkról szerintem már kevesebb. Igaz, időm se lett volna annyit olvasni, mint a várandósság alatt, amikor hetente gyümölcsökhöz hasonlítottam Matykó méretét és büszkén konstatáltam, hogy na most már megvan az összes kis ujjacskája, vagy kialakult a veséje. Egy szó mint száz a várandósság szerintem agyon van dokumentálva és segítve, a kórházban is tálcán hordoznak, amíg a kisgyermeked benned van, aztán jön a hideg zuhany. “ Anyuka jöhet a gyerekért, a ketteske a magácskáé” mondták nekem például, amikor érte mentem egy fürdetés után. Ridegen, tárgyilagosan. Na de ez egy másik téma lehetne kanyarodjunk vissza az ingoványos gyermekágyi időszak első és egyben -szerintem- legfontosabb pontjához, a szoptatáshoz.

Amikor először bejött hozzám egy csecsemős és látta Matykó egy mini vákuumhoz hasonlóan cicizik, mondta nekem, hogy biztosan azért csinálja ennyire, mert nem jön belőlem semmi. Én tudtam, hogy ez nem igaz, mert már a szülés előtt hetekkel fehér előtej cseppeket láttam magamon, szóval biztos voltam benne, hogy Matykó azért valamit kap. Persze jött ijesztgetés, hogy csökken a súlya, éhen fog halni, sosem fogom tudni szoptatni - 16 hónapja szoptatom és nem tervezem abbahagyni-. Számomra mégis a legmegdőbbentőbb kórházi pillanat az volt, amikor megkérdezték tőlem adhatnak-e Matykónak tápszert, mert már elég sokat vesztett a súlyából, kezd besárgulni és ugye nekem semmi tejem és nem is lesz soha. Én megkértem őket, hogy legyenek szívesek ne adjanak neki se cukros vizet se tápszert, mert tudom, hogy van előtejem és érzem, hogy ügyesen is szopizik. Szerencsére a kórházban számít az anyuka kívánsága és szava ezért este, amikor visszakaptam Matykót óriási fehér, tápszer karika volt a szája körül. Kérdem én, ha tele tömik a gyereket, akkor hogyan fog szopizni, ami beindítja a tejtermelést? Hozzáteszem, hogy abban a kórházban, ahol szültem egész nap és éjszaka is velünk voltak a babák, csak este vitték el fürdeni - a következő gyereknél ezt se fogom hagyni-. Egy szó mint száz, Matykót egy tápszer recepttel a kezemben, sárgán és lélekben tele negatívumokkal hoztuk el, mert mondták, hogy én ezt a gyereket soha nem fogom tudni szoptatni. A receptet kiváltottuk, Matykó meg egy kortyot nem fogadott el belőle utána oda is adtuk a bontatlan zacskót a védőnőnek. Én meg szorgosan szoptattam őt, amikor csak szerette volna. Így a szülést követő 4.-5.napon eljött az anyatermészet tej-implantátuma és egyik napról a másikra belövelt a tejem. Ha jól emlékszem sírtam is mondjuk ezekben a hetekben min nem sírunk?

Na de elkezdtek olyan dolgok történni, amiről nem beszél senki a szülés előtt. Például, hogy a szoptatás alatt ugyanolyan méhösszehúzó hormon termelődik, hogy minél gyorsabban regenerálódjon a méhünk- ugyanez a hormon gátolja papíron a menstruáció elmaradását is a szoptatás alatt-. Szóval az első napokban minden egyes szoptatáskor olyan erősfájásaim voltak és azt hittem, bár Matykó császárral született (sajnos), de bent maradt egy kistestvér, aki meg fog születni természetesúton (Szoptatni a legszebb dolog a világon? No. 1) Aztán már jó pár hetes lehetett Matykó, amikor egyik napról a másikra nem jött tej a jobb mellemből, de iszonyat feszült és éreztem, tele van. Rátettem Matykót, szegénykém sírt mert csak szívta szívta de semmi… Fejtem egy órát, semmi. Trükkös ez a természet, de ha tele van miért nem jön? Az internetnek hála, beszéltem egy szoptatási tanácsadóval, és ő mondta nekem, hogy mivel a mellbimbó nagyon igénybe van véve, a bőr hámosodása is gyorsabb így szimpla egyszerűséggel összenőtt a bőr a mellbimbómon, tehát nem tud kijönni a tej. (Szoptatni a legszebb dolog a világon? No. 2) A megoldás: húzópakolás, bekened a melled oliva olajjal ( az anyaság eddigi fázisára ilyen dolgok már nem furcsák egyáltalán) és vizes vattát teszel bimbóra és az egészet befolpakkozod. Kb egy fél nap után, mire azt hittem, hogy ennyi ki fog durranni a mellem- fürdés közben egyszer csak kifakadt és ömlött a tej mindenfele. Hátha segít ez az infó valakinek. De a mellbegyulladás, tejkő, cumizavar stb mind-mind olyan dolog, amiről akkor olvas az ember, amikor benne van a dologban. Ami mondjuk lehet nem baj.

A bejegyzés címében elhangzó kérdést, nekem elég sokan feltették itt-ott. Nem értettem, hogy ez egy eldöntendő dolog? A gyereknek anyatej kell, tehát szoptatnom kell. Ez elég fekete-fehér az én szemszögömből. Hát ez is megcáfolódott, annyi más anyukával beszélgettem itt-ott. Sokan kijelentik, hogy márpedig ők nem fognak szoptatni vagy szimplán leszoktatják a gyereket amilyen hamar csak lehet. Anyaságom egyik legnehezebb feladata, hogy elfogadjam azt, mindenki más és mindenki máshogy csinálja a dolgát. Nekem is voltak napok, amikor úgy gondoltam, hogy oké 6 hónapig cicizik Matykó, de tovább nem, mert iszonyat fájt minden egyes szoptatás. Iszonyú sok időt vett igénybe, ahogy jött a jó idő egyre melegebb volt és izzadtunk…Aztán már nem is emlékszem mikor egyszer csak elmúlt a fájdalom, megtaláltunk olyan pózokat, ami neki is és nekem is kényelmes volt. Ha bárki olyan anyuka olvassa ezt a bejegyzést, akinek nehéz, fájdalmas, teher a szoptatás, azt mondom tartson ki, mert megéri. A babáknak a szopizás nem csak kaja bevitel, hanem kötődés is. Gondolj bele 9 hónapig a te szívverésed folyamatos lüktetése volt a minden, amikor cicizik közel van hozzá és újra hallhatja.

Kicsit meg kell, hogy cáfoljam magam, mert én nem is akartam túl sokat olvasni a témában, csináltam mindent, ahogy éreztem, hogy kell. Nem 3 óránként kapott cicit, hanem amikor szeretett volna ( Melyik felnőtt az, aki fixen mindig ugyanakkor eszik és iszik?) és egészséges, nem túlsúlyos gyerek cseperedett belőle. Nem vagyok cumi ellenes, de nem adtam neki cumit, mert nem tudtam mikor kellene a szájába nyomni, inkább mindig mellre tettem és újra ismétlem egészséges, nem túlsúlyos gyerek cseperedett belőle. Volt, hogy másfél órát cicin volt nagyon pici korában és egészséges, nem túlsúlyos gyerek cseperedett belőle. Az anyasággal szerintem megkapunk egy ősinek nevezhető tudást, amit odafigyelve, tudatosan a gyermekünk igényeire szabva használhatunk. És ez a tudás nem szomszédtól, commentelőktől vagy mástól érkezik, hanem a gyerekedtől. Rád bízta Magát, figyelj Rá és tudni fogod mi neki a legjobb!

Sokszor úgy érzem, hogy a napok csak pörögnek körülöttem. Mint egy homokórában a gyönyörű homokszemcsék szóródása úgy telnek el a szép együtt töltött pillanatok hétről hétre. Sokan mondták nekem, hogy életem legszebb két vagy három éve áll előttem, amit otthon töltök kisfiammal és jól figyeljek, mert nagyon gyorsan eltelik és egy pillanat alatt csak emlék lesz az egész. 15 és fél hónap távlatában azt mondom ez valóban így van. Látom a most 3-4 hónapos babákat ismerősi körünkben és arra nem emlékszem milyen volt, amikor Matykó volt ennyire pici és annak örültem, amikor hátról hasra fordult. Azonban nagyon nehéz úgy visszaemlékezni dolgokra, hogy majdnem minden egyes napunk teljesen egyforma, szép és vidám, de egyforma. Ezért találtam ki, hogy havonta egyszer elmegyünk egy-két közös programra Matykóval, hogy legyenek emlék fókuszpontok az agyamban, aztán persze mindezek mellett tökéletesen ad mire emlékeznivalót a mellettem szuszogva alvó kiskukac is.

Az első és egyben leggyakrabban látogatott “monoton-program” feldobó eseményünk a szombati úszás. Matykóval tavaly szeptemberben, azaz 6 hónapos korában kezdtünk el babaúszásra járni. És azt kell mondanom, hogy az eddigi gyereknevelésünk talán egyik legjobb döntése volt. Matykó imádja a vizet, egy kisbéka gyakorlatilag. Anyukámék soha semmilyen sportot nem erőltettek rám, de úszni meg kellett tanulnom. Nagyon jó döntés volt részükről. Én is csakúgy leszek nyugodt, mégha csak lepkegyűjtő táborba is megy Matykó, hogy tud úszni. A babaúszásnak már megvannak a pozitív hozományai. A nyaraláson Matykó egyáltalán nem félt az óceántól, sőt úgy kellett kihoznunk belőle, amikor már lila volt a szája és remegett.

Másik heti rendszerességű közös programunk, a jóga, amiről már írtam egy bejegyzést itt.

A heti szintű cukiskodások mellett vannak ritkábban látogatott programjaink is, amik közül az egyik kedvencem a családi rave party. A Pompom party sorozat, egy nagyjából két havonta megrendezett családi electronikus buli, ami figyelemmel a gyerekekre délután kezdődik és nem annyira hangos, hogy még másnap is lüktet a dobhártyád, mint annó, amikor bulizni jártál. De ugyanakkor lényegében zeneileg a szülőknek szól. Persze persze tudom mindenki szeret vízmozgatta hinárként mozogni a Bogyó és Babóca zenéjére, na de azért mélyen a szívünkbe nézve más zenére vágyunk. Ezen az ötleten elindulva kezdték el a Pompom party sorozatot és én mondom, ennyi buboréktól és világító rudaktól extázisban Palotaira ugráló gyereket álmomban nem tudtam volna elképzelni. Matykót még egy éves kora előtt elvittük -kaptam is az ívet rendesen az internet népétől, mert egy Indexes cikkben pont róla raktak ki képet és borzalmas felelőtlen anyuka voltam, hogy nem a konyhában szültem a következő gyereket, miközben Matykó a járókában csörgőkkel játszott-. Szuper program szerintem babákkal vagy nagyobb gyerekekkel! Felelevendnek a ZP-s vagy egyéb szórakozóhelyes emlékek, de már gyerekeddel a kezedben! Fantasztikus érzés, mindenkinek ajánlom.

Másik nagyon kedves program, amire eddig csak egyszer mentünk el sajnos, a “Mama nézd!- Babával a múzeumban” nevű tárlatvezetés a Magyar Nemzeti Gallériában. Sajnos valamiért február óta nem kerül megrendezésre, pedig szerintem lenne rá érdeklődés. Ha jól emlékszem hordozóban elől hordva kellett a babákat cipelni és úgy vezettek minket körbe egy nagyjából 4-5 állomásból álló mini múzeumlátogatáson. Az állandó kiállítás festményeit mutatták be, a téma most a várandósság volt és ennek ábrázolása. Nagyon érdekes volt, mert elhangzottak olyan információk is, amik egy általános tárlatvezetésen nem biztos, hogy elhangzottak volna, na meg persze egy anyuka csinálja (csinálta?) az egészet. Szóval szerintem nagyon jó kis program ez, pláne, hogy valószínű alapjáraton a múzeumoknak nem a legkedvencebb vendégeik a totyogósok.

Pont a mai napon a délelőtti játszóterezést kiváltva a Babyberry és barátai által szervezett piknikre látogattunk el. Hála az Instagramnak ma már az anyukák könnyedén egymásra találnak és ilyen alkalmak tökéletesek a találkozásokra, beszélgetésekre. Szerencsére az idő is jó volt, a hangulat is szóval csak ajánlani tudom mindenkinek az ilyen félig-meddig baba specifikus rendezvényeket is.

Mi Matykót, még ha néha nagyon nehéz is, de visszük magunkkal mindenhova, ezért már nagyon jól viseli ha máshol vagyunk, nagyon könnyedén barátkozik, mászik fel másnak az ölébe. Vannak programok, amiket miatta választok és vannak, amiket magam miatt. Úgy gondolom, hogy azért mert anyukák vagyunk igényelhetünk szórakozást, szórakoztatást vagy épp egy csendes tárlatvezetést. Remélem egyre több olyan igazából felnőtt program válik elérhetővé gyerekekkel, amik eddig gyerekmentes övezetnek számítottak.

Az elmúlt 15 hónapban szerintem összesen 24 órányit nem voltam távol Matykótól. Ezért amikor mostanában már többet megyek el tőle és lépek ki az anyaszerepből gondolkodom el azon, hogy mégis mit csináltam én előtte? Ki voltam akkor vagy ki vagyok most?

Még a nyaralás előtt úgy alakult, hogy egy pár órányi intéznivalóm akadt, és mivel aznapra a jól kiszámítható időjárás, megint 15 fokos szakadó esőt produkált, anyukám jött át hozzánk Matykóra vigyázni. Az első megdöbbenést az okozta miután kiléptem az ajtón, hogy “hű,de könnyű a táskám” biztosan otthon hagytam valamit. Igen valóban otthonhagytam: a pelenkacsere pakkot, a nedvestörlőkendőt, a kölesgolyós dobozt, az innivalót, a dobozba felvágott gyümölcsöt, a kettő darab zacskós gyümölcspürét és a váltásruhát. Ahogy kiértem a házból gondosan megnéztem a futár applikációval, hogy hogyan a leggyorsabb eljutni innen a végcélomhoz. “Áhh ez nem jó, itt jöhet lépcsős busz.”, “ aham ez se az igazi, mert itt lépcsős a villamos szinte mindig”… miután pár perce próbáltam optimalizálni a babakocsival tökéletes útvonalat jöttem rá, hogy kétlábon vagyok, kerekek nélkül. Persze amikor megérkezett a villamos még eldümmögtem magamban egy, “nagyon jó, tuti megint senki nem fog segíteni a babakocsit felemelni”-t. Gondolná a gyerekmentes ember, hogy a villamoson megjött az eszem, de nem. Szakadó esőben leültem egy ablak melletti székre, teljesen elfelejtettem, hogy annó, ilyenkor megtapiztam a széket nem vizes-e ( vagy esetleg pisis, mert már ilyen is volt…). Ablak picit elhúzva, jól esik a hideg szél az arcomnak biztosan észhez térek tőle. Nem olyan régóta villamosozunk, amikor felszál a járműre egy hangosabb csapat építőmunkás. “Jajj nem igaz miért kell ilyen hangosan beszélni, most tuti fel fog kelni Matykó”. Aha nyilván felfog…a zárt lakásban kilométerekkel arrébb… Azért egy félmosolyt elengedek, mivel nyilván ez már az őrület jelei.

Mondanom se kell, hogy egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon most mit csinál, sírt amikor eljöttem, vajon észrevette, hogy nem vagyok ott, megtalálta anyukám a kikészített ruháit? Világméretű problémák nyilván, de mégis min gondolkodtam, amikor még nem volt gyerekem? “Ő komolyan gondolta ezt a cipőt azzal a táskával?”, “lányok a leggings nem nadrág”, “de cuki, biztosan randiznak” vagy “jajj tuti most mennek beülni valahova szakítani”. Szintén világproblémák. Az egyedüli utazásom csúcspontja az volt, amikor a villamosunk elment egy dömper mellett és én komolyan majdnem megböktem a mellettem ülő fiút, hogy “nézd dömper”, ahogy Matykónak is mindig szólok, amikor elmegyünk ilyen járművek mellett. Ezek után már csak hab volt az agyamnak a tortán, amikor odaértem a házhoz és nem volt lift. Bekapcsolt megint a babakocsi alert jelző a fejemben, de minek is?

Valahogy anyukává válás olyan gyorsan történik. Jön egy klikk és átkapcsol az agy egy teljesen más pörgésszámú, jó pár lépéssel előregondolkodó gépezetbe. Ezt tudhatnák a munkáltatók is, amikor vissza kellene venniük anyukákat, biztos vagyok benne, hogy jóval koncentráltabban, rövidebb idő alatt menne ugyanaz, mint előtte. Na de, hogyan tudom megtalálni azt az énemet, aki előtte voltam? Egyáltalán meg kell-e találni vagy nyugodjak bele, hogy bárki ül mellettem figyelmeztetem, hogy egy dömper mellett haladunk el?

Hogy ki voltam előtte? Nem tudom. Hogy most ki vagyok? Egyértelmű a világ legboldogabb kialvatlan bolondja :D

Matykó első repülőútja -nem a pocakomban, mert úgy rutinos légiutas volt- kicsivel az egy éves szülinapja után esett. Én nem félek a repüléstől, de azért most nyilván jobban izgultam, mint annó amikor csak egyedül vagy családdal repültem. A Kanári szigetekre repültünk, ami 5 és fél órás repülőút. Ez, bezárva egy kicsit több mint egy éves gyereknek elég nagy kihívás. Pláne eleve, hogy ha egy nap csak egyszer megyünk le a játszóra Matykóval szétszedi a lakást, ami 60 négyzetméret, nem pedig egy bezárt henger tele idegenekkel. Ezért próbáltunk picit tudatosan készülni erre az útra. Először márciusban Zalakarosra mentünk el autóval, megállás nélkül, majd áprilisban Ljubljanába. Ezeket az akadályokat jól vette Matykó, de azért nyilván anyai aggodalmak továbbra is voltak bennem.

A taktikám a következő volt: nasi minden mennyiségben és játékok. Az utazás előtti napokban beszereztem mindenféle ételt, amit valaha Matykó evett és nem köpött ki. Tehát volt nálunk sima natúr kölesgolyó, és Dm-es almás puffasztott rízs. Ezek voltak a száraz nasik. Ropogtatásra kiválóak, Matykó játék közben is szokta egy kézzel nyomatni magának ezeket a falatokat. Vittem még magammal 4-5 féle kis zacskós gyümölcspürét ( családunkban csak slurpy-k), amiket gond nélkül felengedték a gépre, persze átlátszó zacskóba betettem őket. Vittünk fel pici csőrös üvegben Jana babavizet, ezt se vették el, csak teljesen külön átvilágították a veszélyes tárgyat. És ami mostanában még bejön Matykónak az a Rossmann-ban kapható egyesével becsomagolt préselt gyümölcsrúd. Ezeket gondosan egy tasakba beraktam és várták a kis sorsukat, hogy mikor veszem őket elő. No mi az emi ebből elfogyott? 2 db kölesgolyó és egy fél gyümölcspüré! Köszönjük anyuka a készületeket.

Játék fronton szintén kellő mérnöki tudatossággal és megfontoltsággal próbáltam minden érzékszervet kielégítő játékokat bepakolni. SPOILER VESZÉLY: a legjobb játék a két szék között hátrafele kukucskálni és huncutkodni vagy apa kezében a lámpát kapcsolgatni. E tudás hiányában az eredeti koncepcióm kicsit olyan volt, mint az esküvő előtti jól ismert szokás. Kell valami új, valami régi, valami kölcsön (valami kék?). Új játékot mindenképp akartam vinni, hogy az újdonság ereje pár perccel megnövelje a játék élményt. Így vettem egy kis könyvet, aminek a két oldala mágneses és lehet bele pakolni a mágneseket össze-vissza. Matykónál a mágnes nagy sláger, amióta csak fel tud állni, így adta magát a dolog, hogy ennek nagy sikere lesz. Mint kiderült nem a legjobb mágneses könyvecskét vettem, mert pici túl sok apró darab van benne,  amikkel ki lehet tenni egy kis figurát. De azóta megtaláltam a tökéleteset, amit eltettem egy következő utazásra. És még vettem egy plüss állatot, ami a mágneses könyvnek a főszereplője. Ezek voltak az újdonságok, én a Tigerben vettem őket gyorsan gyorsan indulás előtti napon. A már megszokott régi játékok közül tettem el további két könyvet és egy csörgős,zörgős Polip (úr) plüss figurát. A kölcsön játék Matykó jó barátjától Bolditól van, aki kölcsön adta a színes, pittyogó műanyag, kihajtható mobiltelefonját. Mivel Matykónak nincsen gombnyomásra, fényt- és hangotadó játéka(nem vagyok ellenük, de én nem akartam venni, mert tudtam, hogy valaki biztosan fog és eddig még senki nem mert venni neki) ezért nagyon jól lekötik őt ezek.Tudom-tudom az összes utas utálni fog ha ezt a zajoló műanyagdarabot a kezébeadom, de ez az utolsó játék volt ami előkerült és mint azt már írtam a lámpakapcsolgatás sokkal izgalmasabb volt!

Szerencsére Matykó még cicizik így a felszálásnál, leszálásnál, turbulenciáknál cicizett is, ami az én figyelmemet is elterelte. Azt kell, hogy mondjam egyszerűbb volt az egész repülés, mint amire számítottam Matykó is ügyesen bírta nagyon, pedig odafele egy órát ültünk a gépben a földön így 6 és fél órás volt a repülőben tartózkodás, hazafele meg hajnalban indult a gépünk vissza.

Ja és a valami kék, egy vízálló Tiger-es hátizsák lett :)

A jóga, már a terhességem előtt is szerves része volt az életemnek. Nem tartoztam soha a reggel 5 órakor 107 napüdvözletet elvégző szorgos jógik közé, de azért lejártam jó pár bérletet több jóga stúdióban is. Sajnos aztán a várandósság alatt kevésbé végeztem sport szintű mozgást, de a kismama jógával már akkor is szemeztem. Mivel a munkám miatt sajnos nem tudtam elmenni erre az órára, ezért az első héten, amikor már a szülési szabadságomat töltöttem egyből ellátogattam a budai Mantra Jógastúdióba, hogy kicsit átmozgassam az akkora már Humpty Dumpty alakú testemet. És milyen jól is tettem!

Az első kismamás jóga órámra nagyon kis stréber módjára készültem. Tökéletes jóga ruha, ami rámjött még akkor, egy kulacs víz, kis alma az óra végére, saját jógamatrac és a kedvenc jógatáskám. Teljesen izgatottan vártam, hogy a nagy hordó hasammal mindenféle nádszál, szöcske ászanát megcsináljak. A hely hangulata, nyugodsága és Gyöngyi, aki az órát tartja, személyisége pont az a kombináció volt, amire akkor nagyon vártam. Nyugodt belefordulás kellő humorral. Mindenkinek, aki megteheti csak ajánlani tudom ezt a mozgásformát. Nekem nagyon jól esett átmozgatni a testemet, szerintem még a vizesedésen is segített, bár szerencsére nekem nem volt nagyon. És, ami megkoronázta az egész kismama jógát, és talán akkor még nem is értékeltem eléggé, az az óra végi relaxáció. Nem csak mi anyukák tudtunk egy picit megpihenni, hanem a kisbabáinkra is tudtunk koncentrálni, kommunikálni velük. Szerintem ez a Matykóval való kapcsolatomban is nagyon sokat számított, sőt számít mind a mai napig. A légzésgyakorlatok később a vajúdás során is sokat segítettek, enyhítették a fájdalmat, átlendítettek egy- egy nehezebb pillanaton. Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a testi, lelki felfrissülést!

A kisbabás jógára ezután viszonylag későn mentem vissza, mert bár addigra már nyugodtam tudtam mozogni, de Matykó alvási szokásai még nem rendeződtek el. Ha jól emlékszem először júliusban mentünk el jógázni. Gyakorlatilag ezerszer jobban izgultam, amikor vele mentem, mint amikor egyedül. Mi lesz ha szopizni szeretne, mi lesz ha végig sírja, mi lesz ha bármi olyan lesz amire nem is számítok? Szuper volt újra találkozni az anyukákkal, akikkel még terhesen jártunk jógázni. Megosztani egymással az aggodalmakat, kérdéseket, mérföldköveket. Egyszerűen úgy éreztem igen, ők azok akik megértenek, akik tudják miken megyek most keresztül, mik okoznak nehézséget, álmatlan éjszakákat manapság. Ott volt velünk Gyöngyi, aki már nem a nagy kerek hasainkhoz beszélt, hanem a mi nyugodt jóga gyakorlásunkat támogatva a babákkal foglalkozott. És ott voltam én, aki eddig teljesen elzárkózott a “melyik baba milyet kakilt beszélgetésektől” és boldogan cseverésztünk , gyönyörködtünk egymás gyerekeiben a többi büszke anyukával. Az óra maga amúgy ugyanúgy néz ki, mint egy “sima” jóga óra, csak megfűszerezve óriási cukisággal. A mély lélegzések között egy-egy gügyögés, a kitartott ászanák közben egy-egy gyors szoptatás, pelus csere.

Mindig is úgy gondoltam, még Matykó megfoganása előtt is, hogy én nem fogok ilyen tipikus baba-mama programokra járni. Nem néztem le azokat, akik jártak, de gondoltam nekem biztosan megmaradnak a barátaim és majd akkor velük találkozom, nem új anyukákkal. Természetesen ahogy egy külföldre költözés úgy egy baba érkezése is erős casting a barátokat illetően. Nagyon nagyon örülök, hogy bár akkor még csak a mozgási iránti vágyaim miatt mentem el jógázni, de mondhatom, hogy mind kisfiamnak mind nekem kötődtek barátságaim.

A műtőbe szerencsére bejöhetett a férjem, aki volt olyan bátor, hogy ott ült -vagy gugolt nem tudom pontosan- a fejemnél és végig simogatott. Nagyon féltem. Életem legnagyobb orvosi beavatkozása eddig a vérvétel volt és most tengeri csillagalak alakban leszíjjazva ott feküdtem teljesen idegen emberek előtt anyaszült meztelenül. Nem akartam elhinni, hogy nem fogom érezni az epidurális érzéstelenítést - pedig nem éreztem-, nem akartam elhinni, hogy nem fogom érezni a fájdalmat a műtét során - ezt sem éreztem- , de minden mást, hogy tolnak vonnak odavissza, azt igen. Egyszerűen számomra befogadhatatlan információ volt az, hogy érzem ahogy egy kis szivaccsal fertőtlenítik a hasam, de majd a szike vágását nem fogom érezni. És nem éreztem. Az orvosommal megbeszéltem, hogy ahogyan kint lesz Matykó felemeli és megmutatja a kis puculi, magzatmázas, mazsolaszerű testét mint az Oroszlánkirályban amikor kitartják Szimbát a szikláról. Nem kellett sokat várnom, és így is lett. Én abban a pillanatban elkezdtem sírni. Nem kicsit, nagyon. És bár a műtő rideg és kiszolgáltatott hely, mégis valami földöntúli boldogság és öröm lepte be az egész teret, amikor felsírt a mi kis ráncos, lila mazsink. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam azt, hogy mennyire jó kezekben is voltam. Az aneszteziológus végig mondta mikor mi fog történi, a dokim is végig narrálta azokat a részeket, amik civil ember számára érthetőek és az adott momentumban relevánsak. Nagyon nagyon sokat számít, hogy egy ilyen pillanatban kik vannak körülötted, szóval kedves még szülés előtt álló lányok, ha a legkisebb jelét is érzitek, hogy nem szeretitek annyira az orvosotokat vagy csak kötelező jelleggel jártok hozzá, mert anyukátok is hozzá jár, akkor keressetek mást. Én elmondani nem tudom mennyire örülök, hogy hagytak 30 órát vajúdni, nem adtak oxitocint ha nem kértem, nem adtak érzéstelenítőt ha nem kértem. Teljesen a magam tempójában vajúdhattam anyukám és férjem társaságában. Szegény apukám meg megtette a Budapeste Szeged távot a folyosón gyalog szerintem százszor, mire megszületett Matykó. Ezúton is köszönöm mindenkinek aki ott volt és támogatott, már csak egy kedves mosollyal is a folyosón.

Amikor letoltak a műtőből annyira remegtem, hogy megkértem a férjemet fogja le a fejemet, mert befeszült az egész állkapcsom. Azt mondták ez normális, de én még ilyet nem tapasztaltam. És egyszer csak behozták Matykót. A világ legtökéletesebb, legcukibb, legpuhább bőrű kis szeretet csomagját, akit annyira vártunk és annyiszor elképzeltem hogyan fog kinézni. Tiszta apukám, mind a mai napig. Itt következett az egész szülésnek egy olyan része, amit én csak oroszlán résznek mondok, mert ahogy kiment az érzéstelenítő éreztem, hogy ennek a fele se lesz tréfa. Mozognak a szerveim, lüktet az akkor barlangnak érzett nagy és üres méhem. Oxitocint kaptam, ami után megint hányni kezdtem, amit nagyon nehéz kivitelezni, ha hanyatt fekszel frissen vágott hassal és nem emelheted meg a fejed. Én mondtam a nővérnek, hogy ha lehet ne kösse be, de hát ugye protokoll, senkit nem érdekel ha te hánysz tőle, mint ahogy a has megnyomkodása is protokoll, ahol már hangosan felkiáltottam. Ha valamit máshogyan csinálnék az egész szüléssel kapcsolatban akkor az a műtétet követő pár óra, az az aranyóra hiánya. Nem tudtam, hogy lehet ilyet császár után kérni, nem tudtam, hogy lehet az, hogy az apukán szőrkontaktban legyen a kisfiam pici kis ázott teste. A mostani agyammal biztosan előre szólnék, hogy ezekhez én ragaszkodnék. Bár Matykó abban a fél órában amíg velünk volt, nagyon ügyesen szopizott és nyugodtan tudtunk gyönyörködni benne, mégis olyan gyorsnak és kegyetlennek éreztem ezt a hirtelen elszakítást. A kisbabámat tehát elvitték a férjem hazament, mert már este 8 óra volt. Én meg a kínok kínját éltem meg ott egyedül egy 10 ágyas szobában. És azon gondolkodtam, hogy a császárt valaki tényleg választja? Tényleg valaki úgy dönt direkt, hogy ezt ő szeretné? Mert fél a fájdalomtól? Vagy attól, hogy kitágul a vaginája? Próbálok nagyon nagyon elfogadó lenni más anyukákkal szemben és rájuk hagyni ki mit hogyan csinál, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Kedves kismamák a császármetszés ezerszer jobban fáj és hosszabb ideig lábadozol, mint egy “sima” szülés után. A természetes úton szült anyukák ott illegtek billegtek kisbabájukkal a folyosón, mi a császárosok, meg totyogtunk hasunkat tartva, attól félve, hogy egy tüsszentésnél Tarantino-t meghazudtoló jelenetet rendezünk a kis vágásunk mentén.

Amikor hazajöttünk valahogy nem voltam olyan boldog mint amit leírnak az anyukák. Tudtam, hogy örülnöm kellene, szárnyalnom, de valahogy nem tudtam boldog lenni úgy igazán. Nem attól féltem, hogy hogyan fogom életben tartani ezt a kis életet, szerencsére ahogy megláttam Matykót tudtam, hogy az életem adnám érte - helló ősanya csak megérkeztél-. Egyszerűen üresnek éreztem magam amit első este egy kiadós sírással meg is koronáztam. Vége. Vége egy időszaknak, amit annyira szerettem. Vége annak, hogy rendszerint találkozom a szülésznőmmel, aki egy angyal és a legjobbkor a legjobbat mondja, tudja mikor kell megsimogatni vagy mikor kell csak megfogni a kezem és bátorítani. Vége annak, hogy Matykó minden mozdulatát érzem és egyszerre dobog a szívünk. Vége egy csodás és áldott állapotnak. El kellett gyászolnom ezt az időszakot. És lássuk be ezen az állapoton a hormonok se segítettek. De nem tudok elég hálás lenni az embereknek, akik elkísértek ezen a nehéz de csodálatos úton. Férjem, aki szó szerint saját karjaival támogatott, anyukám, aki minden egyes fájást átélt velem, apukám, aki egy cipőt elkoptatott a folyosón. Az összes rokonunk,barátunk, ismerősünk akik távolból szurkoltak és nem aludtak egy éjszakán át miattunk. A szülésznőmnek és orvosomnak, akik szakmai profizmusukkal és személyiségükkel megmutatták nekem azt, hogy elengedhetem az elvárásaimat, aggodalmaimat és megélhetem az anyukává válás minden pillanatát csak befele figyelve.

Várandósnak lenni nem egyszerű. Vajúdni nem egyszerű.  Utána se lesz egyszerű. De világ legfantasztikusabb dolga, látni a fiút, akivel randizgattál és jártál, a férjeddé és egy csodálatos apukává válni. Újra felnőni a gyerekeddel és hallanni a szüleidet ahogy unokájukhoz gügyögnek pont úgy, ahogy annó veled is tették. Látni ahogy a nagyszüleid, már dédszülőkként minden egyes alkalommal meghatódva nézik gyermeked. Egy gyerekszületésével az életednek egy teljesen új fejezete kezdődik. Baba születik, család születik és olyan új kötelékek születnek, amik felbonthatatlanok és mindennél erősebbek.