Az elmúlt 15 hónapban szerintem összesen 24 órányit nem voltam távol Matykótól. Ezért amikor mostanában már többet megyek el tőle és lépek ki az anyaszerepből gondolkodom el azon, hogy mégis mit csináltam én előtte? Ki voltam akkor vagy ki vagyok most?

Még a nyaralás előtt úgy alakult, hogy egy pár órányi intéznivalóm akadt, és mivel aznapra a jól kiszámítható időjárás, megint 15 fokos szakadó esőt produkált, anyukám jött át hozzánk Matykóra vigyázni. Az első megdöbbenést az okozta miután kiléptem az ajtón, hogy “hű,de könnyű a táskám” biztosan otthon hagytam valamit. Igen valóban otthonhagytam: a pelenkacsere pakkot, a nedvestörlőkendőt, a kölesgolyós dobozt, az innivalót, a dobozba felvágott gyümölcsöt, a kettő darab zacskós gyümölcspürét és a váltásruhát. Ahogy kiértem a házból gondosan megnéztem a futár applikációval, hogy hogyan a leggyorsabb eljutni innen a végcélomhoz. “Áhh ez nem jó, itt jöhet lépcsős busz.”, “ aham ez se az igazi, mert itt lépcsős a villamos szinte mindig”… miután pár perce próbáltam optimalizálni a babakocsival tökéletes útvonalat jöttem rá, hogy kétlábon vagyok, kerekek nélkül. Persze amikor megérkezett a villamos még eldümmögtem magamban egy, “nagyon jó, tuti megint senki nem fog segíteni a babakocsit felemelni”-t. Gondolná a gyerekmentes ember, hogy a villamoson megjött az eszem, de nem. Szakadó esőben leültem egy ablak melletti székre, teljesen elfelejtettem, hogy annó, ilyenkor megtapiztam a széket nem vizes-e ( vagy esetleg pisis, mert már ilyen is volt…). Ablak picit elhúzva, jól esik a hideg szél az arcomnak biztosan észhez térek tőle. Nem olyan régóta villamosozunk, amikor felszál a járműre egy hangosabb csapat építőmunkás. “Jajj nem igaz miért kell ilyen hangosan beszélni, most tuti fel fog kelni Matykó”. Aha nyilván felfog…a zárt lakásban kilométerekkel arrébb… Azért egy félmosolyt elengedek, mivel nyilván ez már az őrület jelei.

Mondanom se kell, hogy egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon most mit csinál, sírt amikor eljöttem, vajon észrevette, hogy nem vagyok ott, megtalálta anyukám a kikészített ruháit? Világméretű problémák nyilván, de mégis min gondolkodtam, amikor még nem volt gyerekem? “Ő komolyan gondolta ezt a cipőt azzal a táskával?”, “lányok a leggings nem nadrág”, “de cuki, biztosan randiznak” vagy “jajj tuti most mennek beülni valahova szakítani”. Szintén világproblémák. Az egyedüli utazásom csúcspontja az volt, amikor a villamosunk elment egy dömper mellett és én komolyan majdnem megböktem a mellettem ülő fiút, hogy “nézd dömper”, ahogy Matykónak is mindig szólok, amikor elmegyünk ilyen járművek mellett. Ezek után már csak hab volt az agyamnak a tortán, amikor odaértem a házhoz és nem volt lift. Bekapcsolt megint a babakocsi alert jelző a fejemben, de minek is?

Valahogy anyukává válás olyan gyorsan történik. Jön egy klikk és átkapcsol az agy egy teljesen más pörgésszámú, jó pár lépéssel előregondolkodó gépezetbe. Ezt tudhatnák a munkáltatók is, amikor vissza kellene venniük anyukákat, biztos vagyok benne, hogy jóval koncentráltabban, rövidebb idő alatt menne ugyanaz, mint előtte. Na de, hogyan tudom megtalálni azt az énemet, aki előtte voltam? Egyáltalán meg kell-e találni vagy nyugodjak bele, hogy bárki ül mellettem figyelmeztetem, hogy egy dömper mellett haladunk el?

Hogy ki voltam előtte? Nem tudom. Hogy most ki vagyok? Egyértelmű a világ legboldogabb kialvatlan bolondja :D