“Na végre látom szemből is ezt a gyereket” hallottam már számtalanszor, amikor összefutottunk direkt vagy véletlen egy ismerőssel. “Miért titkoljátok az arcát? Így teszitek különlegesebbé?” “Azt hittem van egy óriási anyajegy vagy tűzfolt az arcán, azért nem mutogatjátok!” Annyi mindent szeretnék tisztázni a gyerekem jogairól és mi, a szülei döntéséről, hogy hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem.

Amikor még nem volt gyerekem, de már abban a korban voltam, hogy azért ismerőseimnek elkezdtek babái születni picit néha sokalltam, hogy mennyi, szinte átválogatatlan képpel találkozom babákról. Most, hogy már nekem is van egy gyerekem, legszívesebben én is minden egyes pillanatát megosztanám másokkal, mert nekem ő a legtökéletesebb kis lény az egész univerzumban. És nem érdekelne az sem, hogy ki szerint sok, amit kiteszek. De mégse teszem ezt, mert nem tudom biztosítani azt, hogy megfelelő helyre kerül. Feltölteném “az internetre”, ami tudom ez nagymama gondolkodás, de azt se tudom hol van.

Mint minden anyuka nagyon féltem Matykót. Nem a homokból evéstől vagy mogyorós kölesgolyótól, hanem az olyan megnyilvánulásoktól, bántásoktól, amiktől nem tudom megvédeni, mert nekem eszembe se jutna olyat tenni vagy mondani másokkal. Nem, hogy egy felnőttnek, de gyereknek pláne nem. Sajnos ismerősi körömben, nem egy gyermekképpel történt visszaélésről hallottam már. Ellopják idegenek, kamu profilokat hoznak létre. Kilopkodják csoportokból és kitéve azokat máshova, kinevetik, kigyúnyolják a képen szereplőket. Ellopnak képeket és pedofil oldalakra töltik fel  – nem, ez nem anyai túlzás, mint a félelmem Matykó csecsemő korában, hogy a nyitott ablakon bejön egy sas és elviszi – , ez valós, megtörtént esemény. Ezért amikor megszületett  Matykó, úgy döntöttünk nem fogunk olyan képet kitenni, ahol látszik a kis arca szemből. Nem az ismerőseimtől féltem vagy takarom, hanem - privacy settings ide vagy oda - az idegenektől.

Ahogyan én se szeretem, ha bejelölnek mindenféle képen, amin mondjuk nem tetszem magamnak, úgy a kisfiamat nem tudom megkérdezni, hogy neki tetszik-e ez a kép magáról. Lehet később általános iskolás korában vagy gimnazistaként nem fogja cukinak találni, amikor olyan képet találnak róla, amin babaként általunk még aranyosnak vélt szituációban lefotóztuk és feltöltöttük. Így is fogja érni csalódás, csúfolás biztosan, mert sajnos mindenkit érnek, de én mint az anyukája nem szeretnék ennek felületet adni. Mert sok olyan képünk van, ami most cuki valóban, mert akármit csinál egy kisbaba az a világ legaranyosabb dolga, de 12 vagy 25 évesen nem biztos, hogy ő is cukinak fogja ezt gondolni. Én a régi képeken a kis pálmafa copfomat nem találtam nagyon sokáig cukinak - aztán persze ha most kislányom lenne én is kis haj szökőkutat tennék a feje tetejére az biztos.

Kettős érzések kavarognak bennem minden egyes kép megosztásomnál, hogy akkor minek is teszek ki képet, ha nem is látszódik az arca? Lehet attól még egy pillanat aranyos, meghitt, hogy nem látszik egy gyerek arca. Lehet attól még kedves vagy vicces vagy éppen nagyon is találó. Úgy gondolom, hogy a nagy nyilvánosság felé ki tudom fejezni úgyis mindennapjainkat, hogy nem feltétlen Matykó arcával reklámozom azt. Nem ítélek el senkit, aki három ugyanolyan képet tesz fel egy alma szirom megevéséről csak éppen mi nem tesszük ezt. Én olyan képeket szeretnék kitenni Matykóról, ami későbbi élete során nem ad okot a csúfolására, gúnyolásra. Nem szeretnék olyan képet kitenni, amin pucéran, még magzatmázasan készült róla, nem szeretnék olyat, amin az autóban alszik az arcára ragadt kukoricca puffanccsal. Nem szeretném senkinek a nézeteit becsmérelni és nem nézek le egyáltalán senkit aki másképp cselekszik, ez a mi véleményünk, így döntöttünk.

Szakmaibban a témáról itt olvashattok. ( Picit túlzó a cikk, de azért elgondolkodtató.)