Ha a következő történetet tizenéves koromban a BRAVO magazinban olvasom, tudjátok abban a rovatban, ahol olyan kérdések voltak, hogy teherbe lehet-e esni attól, ha olyan ágyban alszunk, ahol előtte más szexelt, akkor biztosan le-nem-normálisozom- a szöveg íróját. Szóval fogadjátok szeretettel, iróniával a második várandósságom történetét:

Egy januári napon az elmúlt pár évemhez képest jóval csinosabban, kisminkeltebben bandukoltam a pénteki éjszakában az egyik barátnőmnek a szülinapi bulijára. Amióta Matykó megszületett elég ritkán mentem el itthonról este úgy, hogy fektetésre nem voltam itthon, de lassan lassan nekem is szükségem volt a kimozdulásra és Matykónak is meg kell tanulnia, hogy van olyan, amikor elmegy a mami, de vissza fog jönni. Ez bennem egy örök dilemma, hogy mivel teszek jót neki, mikor nem vagyok önző és mennyi szabadságot kell neki hagynom, mert előbb utóbb ő fog akarni eljárni bulizni, akkor meg már nem nagyon lesz döntési pozícióm. Szóval a magam anyai vívódásaival - és kismikelve!- megyek a rendezvényre, amikor is szembejön velem egy anyuka a Matykó korabeli gyerekével. Abban a pillanatban, hogy az automatikus “ I feel you sis” pillantással nézek rájuk, amikor felszenvedi a babakocsit a járdára, egy teljesen más érzés önt el. És ez az érzés gyorsan ki is bontakozott egy meg nem állítható sírásban. Szóval ott állok a Fővám téren, ahol eddig sok mindent csináltam már, de sírni még nem sírtam és nem értem miért de sírok. Fel is hívom a férjemet majd édesanyámat, hogy a világ legrosszabb anyukája vagyok, hogy Matykót otthon hagytam, amikor nekem is a járdán feltolással kellene szenvednem. És csak sírok és sírok. Eddigre már a hely előtt voltam és biztos voltam benne, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneken zokogok. A kettejük monológja után, hogy jó anyuka vagyok és érezzem jól magam összeszedem magam és bemegyek BULIZNI. Itt még úgy gondoltam, hogy ugyan ugyan biztos csak fáradt vagyok meg a hormonok…stb

Másnaptól gyakorlatilag folyamatosan rosszul voltam, bármit ettem, nem ettem, akartam enni vagy csak úgy arra gondoltam, hogy megeszem hányingerem volt.  Tudjátok az az érzés, amikor Szentendrén benyomtok egy egész lángost és az utolsó falat után 4 perccel az egészet megbánjátok annyira rosszul lesztek az olajtól. Na ez az érzés volt bennem 4 hétig folyamatosan. És igen, ebben a pillanatban merül fel jogosan a kérdés, hogy “de ez a csaj, nem vette észre, hogy késik a menszesze?”. A csaj válasza: nem, mert még szoptat és abba belefér pár nap kilengés. Továbbá a csaj, mivel előző hónapban is késett neki csinált egy tesztet, ami NEGATÍV lett, majd rá pár napra akkor meg is jött neki. Szóval gimnáziumi biológiai tanulmányaimnak köszönhetően tudtam, hogy nem vagyok terhes. Na de, amikor januárban csináltam egy másik tesztet, mert gyanúsak voltak a jelek megjelent az a bizonyos két csík teszten. És míg Matykónál nagyítóval kellett keresni a hcg csíkot - egyik barátnőmnek annó le is fotóztam a tesztet és mondta, hogy az semmi nem vagyok terhes-, addig most, majd leugrott a pálcikáról a csík.

Sokk number 1.

Erős hcg csík = ikrekkel vagyok terhes. Bár nagyon közeli családi barátnak is vannak ikrei és más bloggereket is követek, akinek ikrei vannak mégis nem mondanám felhőtlennek az örömöt, amit éreztem. Míg Matykóval az első gyerekes, laza szülők naivitásával mentünk neki az egész várandósságnak, most 4-6 excel tábla nyílt meg a fejemben egyszerre. Ezt természetesen az ikrek gondolata tovább fűszerezte. De mivel nem első babás vagyok így tudtam, hogy várnom kell az első ultrahanggal a 6. hétig. Kértem is egy időpontot több, mint egy hónappal későbbre. Valahogy eltelt ez az 5 hét is, persze voltam közben nagyon jól, nagyon rosszul, boldogan és sírósan. Szóval le a kalappal Matykó és a férjem előtt, hogy végig bírták velem ezt az érzelmi hullámvasutat, ami minden dimenzióban és még visszafele is ment néha.

Sokk number 2.

Mint a Disney VHS videókon, amikor a sok reklám után jött a “ És most következzen a várva várt film” felirat, elérkezett az első ultrahang időpontja is: február 12. Ez a nap telt a leglassabban.  Matykó jött velünk, mert nem tudott rá épp senki vigyázni. Szerencsére a dokim elég laza, szóval sikerült rábeszélnem, hogy kezdjünk az ultrahanggal, mert nagyon izgulok, hogy mennyi gyerek van a pocakomban. És mivel emlékeztem, hogy Matykó a 6 hetes ultrahangon egy kis rízs szem volt, amiben mozgott 2 pixel és az volt a szíve, így egyből, amikor megláttam a képet láttam, hogy ez bizony nem egy 5-6 hetes baba, hanem jóval nagyobb. A doki mondta is, hogy ez egy gyönyörű 10-11 hetes baba! Szóval, hogy ha biológia témazárón a karikázgatós kérdések között van olyan, hogy: Lehet-e terhes az a nő, akinek negatív a tesztje és menstruál? Nyugodtan karikázzátok be az IGEN választ…

Viszont az érzés, hogy nézem a második kisbabámat az ultrahang tv-jén, miközben kint hallom Matykót játszani a gyereksarokban egyszerűen leírhatatlan. Kicsit lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy mennyire nem figyeltem oda rá, mennyire lemaradtam majdnem két hónapnyi várandósságról. Matykóval gyertyafényben, Enya zenére kenegettem a pocakomat stria krémmel, most meg Matykó ugrált rajtam naponta többször miközben a “régi dunna kiskatonaaaa” sorokat énekli. Fantasztikus a természet, fantasztikusak a babák és fantasztikus a női test is.

Szia kis Pöcök, üdv a családunkban!