Képzeljük el, hogy meghívnak vendégségbe egy ismerősödhöz de az is lehet, hogy csak a szomszédod áthív akivel látásból ismeritek egymást. A nappaliban van egy nyitott fotó album a dohányzóasztalon és belelapozol. Utána felteszed azt a kérdést, hogy miért nem tesz az albumba képet a lenőtt hajtövéről vagy miért sima a lába a képen? Nem ugye? Akkor miért gond az, hogy van aki az instagramot családi képek megosztására használja, míg van, aki a maga izlésében megkomponált képet tesz fel. A napokban kezdődött antiinsta kihívás megmondom öszintén eleinte tetszett, de aztán ugyanaz történt vele, mint ami mindennel az instagramon. Az emberek elkezdtek a ló tulsó oldalára esni és olyan is magára vette az egészet, akinek nem is inge szerintem. A legfontosabb gondolatokat ezzel kapcsolatban nálam sokkal nagyobbak már szépen megofgalmaztak, páldául Szentjobbi Kriszta írása, aki a szülői felelősség irányából közelíti meg a témát. Továbbá Pikrea Youtube videója, ami pedig inkább azt veszi gorcső alá, hogy ha valami szép, az miért feltétlen hamis is?
Eleinte az Instagram oldalamat én is hétköznapi leginkább más számára semmilyen, de nekem tetsző dolgokkal töltöttem meg, aztán nagyjából Matykó születése után kezdtem el tudatosan használni. És akkor még nem teljesen az igényességem miatt, inkább kisfiam online jelenlétének védelme érdekében, amiről már egyszer írtam egy blog bejegyzést, amit itt olvashattok. A mai napig úgy gondolom, hogy pláne büszke szülőként, nagyon nagy felelősségünk van abban, hogy a gyerekről milyen képet teszünk ki, és mielőtt rányomunk a SHARE gombra fel kell tenni magunknak azt a kérdést, hogy ha rólam kikerülne ilyen kép én örülnék neki? Örülnél neki, ha kitennének rólad pucér képeket? És ha füledig maszatosakat? Esetleg olyat, amikor a bevásárlókocsiban tolnak és a fáradságtól leesik a fejed? Vagy elalszol valahol és nyitott kis szádból kicsöppen a nyálad? Nem hiszem… Számomra ezek is szuper cuki pillanatok, meg is örökítem őket, de nem érnek annyit, hogy kitegyem őket, azért, hogy vagy sok like-ot kapjak vagy megmutassam milyen is a valódi élet anyaként. Nyilván aki anyuka az tudja milyen, aki meg, nem azt meg lehet nem is érdekli. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom garantálni, hogy ezek a képek biztosan olyan emberekhez jutnak el, akik szintén cukinak látják a kisgyerekemet és nem szexinek vagy valami sokkal rosszabbnak, ami egészséges felnőttként mégcsak eszembe se jutna.
Továbbá úgy érzem, hogy ha mindenki ugyanannyi energiát fektetne a házakörüli sepregetésbe, mint más kertje zöldjének méregetésébe akkor egy sokkal boldogabb világban élhetnénk. Igen lehet mondani, hogy “neki könnyű, mert gazdag” vagy “neki könnyű, mert nem kell dolgoznia”. Igen valóban van, akinek ránézésre egyszerűbb lehet az élete. De bele kell gondolni abba, hogy minek az árán? Én eddigi élettapasztalatom alapján úgy vettem észre, hogy az élet mindig az egyik kezével elvesz, de a másikkal ad. Mi van akkor, ha az a valaki aki sokat jár Balira (a sima lábaival), elveszetette a szüleit tini korában vagy azt a lányt, akinek könnyű, mert eltartja a férje és csak körmöshöz kell járnia, őt meg verték gyerekkorában vagy átesett egy durva betegségen? Soha senkiről nem tudhatjuk pár kép alapján, hogy milyen bőröndöt húz maga után.
Az életem során, amikor igazságtalanság ér vagy úgy érzem nekem is kijárna az, ami másnak mindig megállok egy kicsit és elgondolkodok. Próbálom felsorolni a jó dolgokat, amikért hálás vagyok és megmagyarázni magamnak, ha úgy tetszik idealizálni azt, ami velem történik, a saját élethelyzetemet. Nem másban keresni a hibát, hanem magamban a boldogságot. És épp ezért úgy gondolom, hogy az #antiisnta kihívás helyett sokkal fontosabb lenne egy olyan 365 napos kihívás, ami azt mutatja meg, hogy aznap mi okozott örömöt nekem vagy azt megmutatni, hogy #amiérthálásvagyok!
