Este van már és fekszem az ágyunkban. Azt hittem nem fogok tudni egy percet sem aludni, de viszonylag gyorsan elaludtam. Matykóhoz bújtam és próbáltam minden “utolsó” kettesben tölhető percünket kihasználni. Hirtelen 4:30 lett és megszólalt az ébresztő. Szépen lefürödtem, felöltöztem. Nyomok még egy “utolsó” puszit a kis fejére és elindulunk.
Sírok. Sírok, mert nem szeretném itthon hagyni. Sírok, mert tudom, hogy nagy változás lesz az életünkben. Sírok, mert egyáltalán nem így terveztem Ábel érkezését és sírok, mert annyi komplikáció felléphet, nem hagyhatom itt a gyerekeimet. És most is sírok, ahogyan ezeket a sorokat írom, hiszen minden olyan friss még.
Ahogy beértünk a kórházba, mondták, hogy több sürgősségi császár is elém került szóval biztosan nem lesz meg délelőtt a műtét, nyugodtan hesszeljünk, pihenjünk. Beszélgettünk, nevetgéltünk és vártunk. Egyszer csak bejött a szülésznőm és mondta úgy alakult, hogy mégis csak én leszek az első. Matykó sürgősségi császárral született, szóval ott eléggé siettek az előkészítéssel, most viszont olyan gyorsan történtek az események, hogy nagyjából 5 perccel később már műtős ruhában, infúzióval a kezemben indultam is a műtőbe. Azt hittük lesz idő majd megint szép, meghitt képeket csinálni. Hát nem volt. A műtőben sorban áltak az orvosok és szépen mindenki bemutatkozott és elmondta ő mit fog csinálni. Biztonságban éreztem a testem, de nem éreztem biztonságban a lelkemet. Nem hittem el, hogy megint ez történik, hogy nem vagyok képes szülni, ahogy az ki lett találva az anyatermészet által.
Megint ott ültem óriási pocakkal a műtős ágy szélén, ahogy két és fél évvel ezelőtt is, és vártam a gerincérzéstelenítést. Lefektettek és egyszer csak elkezdtem rosszul lenni. Bedugult a fülem és egy kis idő után mintha a hallásom is elment volna, csak csengett a fülem. Fekete foltokat láttam, majd már alig láttam. Mondtam, hogy nem vagyok jól valami nem stimmel. Forgattak az asztallal együtt, mert Ábel ráfeküdt és elnyomott valami ideget vagy eret nem tudom, mert latinul mondták és sajnos ilyen helyzetben kicsit kopik a latin tudásom…Kaptam kettő szuriban valamit és olyan hamar jól lettem mint, ahogy rosszul pár perccel előtte. Ezután jöhetett csak be a férjem, aki szerencsére megint a fejemnél lehetett végig. Csendben fogta a fejem és passzív résztvevőként vártuk, hogy megtörténjen a csoda. Próbáltam minden tükröződő felületen látni, hogy mi történik, de a betadin narancssárgán és piroson kívül nem ismertem fel semmit, ami én lennék. Aztán egyszer csak egy rekedt kis hang felsírt és felemelték Ábelt. Torziborzi, vizes, barnahajú kis mazsolánkat, legszívesebben felültem volna, hogy megfogjam, megvigasztaljam és cicire tegyem. De nem tehettem meg, mert tengericsillag alakban leszíjjazva feküdtem pucéran egy ágyon. És bár mindenki a teremben maximálisan kedves volt, türelmes és profi mégis annyira rideg és idegen az egész környezet, hogy pillanatonként változtak az érzéseim az egész helyzettel kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy nincs miért szomorúnak lennem, mert valószínű az egész kórház területén az összes műtőben fekvő ember közül nekem a legvidámabb kimenetelű a műtétem, a folyosón és máshol értem aggódó emberek valószínű most a legboldogabbak a többi folyosón mászkáló ember közül. Született egy gyönyörű, egészséges kisbabánk és csak ez számít.
Az örzőben jött a már jólismert semmihez sem hasonlítható, égető fájdalom, ahogy ment ki az érzéstelenítő hatása. Jött a frissen vágott hasam nyomkodása, 6 órával később az első lábraállás, fürdés és átköltözés a saját szobámba. Annyira gyenge voltam és annyira fájt minden, hogy a vizes palackot alig bírtam felemelni, nemhogy a 3800 grammos Ábelt tartani. Úgy éreztem megint cserbenhagytam a kisbabám, ahogy annó Matykót is. De nem lett volna nálam biztonságban. Mindent tudok az első együtt töltött pár óra fontosságáról, de így volt a legjobb mindenkinek. Másnap reggel 6-kor már mentem is érte és nem engedtem ki a kezemből, csak a vizitek alatt. Aztán bejöttek meglátogatni Matykóval, akire annyira büszke voltam, olyan ügyes nagyfiúként kezelte a helyzetet végig a 3 nap alatt.
Na de, a kérdés, ami sok mindenkiben felmerülhet, aki régebb óta követ:
Hogy miért mentem bele a programozott császárba?
Nagyon nagyon szerettem volna természetes úton megszülni Ábelt. Vizualizáltam, málnalevél teát ittam, datolyát ettem, mindent csináltam, ami azt mondják megindíhatja a szülést. De eljött egy pont pár, a nappal az amúgy beütemezett programozott császár előtt, amikor éreztem nem fog sikerülni. Egyszerűen el kellett engednem a VBAC gondolatát és átváltottam egy lélekmentő üzemmódba. Arra gondoltam, hogy annyi meg annyi történetet olvasni, hallani komplikációkról, oxigénhiányos állapotról, maradandó sérülésekről, hogy az aranyközéputat fogom választani. Eleve azért is mentem bele, hogy legyen egy B opció programozott császár ( a már betöltött 40. Hét után), mert nem szeretném túlfeszíteni a húrt. Így éreztem magunkat biztonságban és úgy gondolom minden babának egy nyugodt és kiegyensúlyozott anyukára van szüksége és én ezt jelen helyzetben így tudtam csak megoldani.
