41 hét,30 óra és még 25 perc

2. rész

2018. május 09. - szanszab

A műtőbe szerencsére bejöhetett a férjem, aki volt olyan bátor, hogy ott ült -vagy gugolt nem tudom pontosan- a fejemnél és végig simogatott. Nagyon féltem. Életem legnagyobb orvosi beavatkozása eddig a vérvétel volt és most tengeri csillagalak alakban leszíjjazva ott feküdtem teljesen idegen emberek előtt anyaszült meztelenül. Nem akartam elhinni, hogy nem fogom érezni az epidurális érzéstelenítést - pedig nem éreztem-, nem akartam elhinni, hogy nem fogom érezni a fájdalmat a műtét során - ezt sem éreztem- , de minden mást, hogy tolnak vonnak odavissza, azt igen. Egyszerűen számomra befogadhatatlan információ volt az, hogy érzem ahogy egy kis szivaccsal fertőtlenítik a hasam, de majd a szike vágását nem fogom érezni. És nem éreztem. Az orvosommal megbeszéltem, hogy ahogyan kint lesz Matykó felemeli és megmutatja a kis puculi, magzatmázas, mazsolaszerű testét mint az Oroszlánkirályban amikor kitartják Szimbát a szikláról. Nem kellett sokat várnom, és így is lett. Én abban a pillanatban elkezdtem sírni. Nem kicsit, nagyon. És bár a műtő rideg és kiszolgáltatott hely, mégis valami földöntúli boldogság és öröm lepte be az egész teret, amikor felsírt a mi kis ráncos, lila mazsink. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam azt, hogy mennyire jó kezekben is voltam. Az aneszteziológus végig mondta mikor mi fog történi, a dokim is végig narrálta azokat a részeket, amik civil ember számára érthetőek és az adott momentumban relevánsak. Nagyon nagyon sokat számít, hogy egy ilyen pillanatban kik vannak körülötted, szóval kedves még szülés előtt álló lányok, ha a legkisebb jelét is érzitek, hogy nem szeretitek annyira az orvosotokat vagy csak kötelező jelleggel jártok hozzá, mert anyukátok is hozzá jár, akkor keressetek mást. Én elmondani nem tudom mennyire örülök, hogy hagytak 30 órát vajúdni, nem adtak oxitocint ha nem kértem, nem adtak érzéstelenítőt ha nem kértem. Teljesen a magam tempójában vajúdhattam anyukám és férjem társaságában. Szegény apukám meg megtette a Budapeste Szeged távot a folyosón gyalog szerintem százszor, mire megszületett Matykó. Ezúton is köszönöm mindenkinek aki ott volt és támogatott, már csak egy kedves mosollyal is a folyosón.

_mg_4135.jpg

 

Amikor letoltak a műtőből annyira remegtem, hogy megkértem a férjemet fogja le a fejemet, mert befeszült az egész állkapcsom. Azt mondták ez normális, de én még ilyet nem tapasztaltam. És egyszer csak behozták Matykót. A világ legtökéletesebb, legcukibb, legpuhább bőrű kis szeretet csomagját, akit annyira vártunk és annyiszor elképzeltem hogyan fog kinézni. Tiszta apukám, mind a mai napig. Itt következett az egész szülésnek egy olyan része, amit én csak oroszlán résznek mondok, mert ahogy kiment az érzéstelenítő éreztem, hogy ennek a fele se lesz tréfa. Mozognak a szerveim, lüktet az akkor barlangnak érzett nagy és üres méhem. Oxitocint kaptam, ami után megint hányni kezdtem, amit nagyon nehéz kivitelezni, ha hanyatt fekszel frissen vágott hassal és nem emelheted meg a fejed. Én mondtam a nővérnek, hogy ha lehet ne kösse be, de hát ugye protokoll, senkit nem érdekel ha te hánysz tőle, mint ahogy a has megnyomkodása is protokoll, ahol már hangosan felkiáltottam. Ha valamit máshogyan csinálnék az egész szüléssel kapcsolatban akkor az a műtétet követő pár óra, az az aranyóra hiánya. Nem tudtam, hogy lehet ilyet császár után kérni, nem tudtam, hogy lehet az, hogy az apukán szőrkontaktban legyen a kisfiam pici kis ázott teste. A mostani agyammal biztosan előre szólnék, hogy ezekhez én ragaszkodnék. Bár Matykó abban a fél órában amíg velünk volt, nagyon ügyesen szopizott és nyugodtan tudtunk gyönyörködni benne, mégis olyan gyorsnak és kegyetlennek éreztem ezt a hirtelen elszakítást. A kisbabámat tehát elvitték a férjem hazament, mert már este 8 óra volt. Én meg a kínok kínját éltem meg ott egyedül egy 10 ágyas szobában. És azon gondolkodtam, hogy a császárt valaki tényleg választja? Tényleg valaki úgy dönt direkt, hogy ezt ő szeretné? Mert fél a fájdalomtól? Vagy attól, hogy kitágul a vaginája? Próbálok nagyon nagyon elfogadó lenni más anyukákkal szemben és rájuk hagyni ki mit hogyan csinál, de ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Kedves kismamák a császármetszés ezerszer jobban fáj és hosszabb ideig lábadozol, mint egy “sima” szülés után. A természetes úton szült anyukák ott illegtek billegtek kisbabájukkal a folyosón, mi a császárosok, meg totyogtunk hasunkat tartva, attól félve, hogy egy tüsszentésnél Tarantino-t meghazudtoló jelenetet rendezünk a kis vágásunk mentén.

_mg_4146.jpg

Amikor hazajöttünk valahogy nem voltam olyan boldog mint amit leírnak az anyukák. Tudtam, hogy örülnöm kellene, szárnyalnom, de valahogy nem tudtam boldog lenni úgy igazán. Nem attól féltem, hogy hogyan fogom életben tartani ezt a kis életet, szerencsére ahogy megláttam Matykót tudtam, hogy az életem adnám érte - helló ősanya csak megérkeztél-. Egyszerűen üresnek éreztem magam amit első este egy kiadós sírással meg is koronáztam. Vége. Vége egy időszaknak, amit annyira szerettem. Vége annak, hogy rendszerint találkozom a szülésznőmmel, aki egy angyal és a legjobbkor a legjobbat mondja, tudja mikor kell megsimogatni vagy mikor kell csak megfogni a kezem és bátorítani. Vége annak, hogy Matykó minden mozdulatát érzem és egyszerre dobog a szívünk. Vége egy csodás és áldott állapotnak. El kellett gyászolnom ezt az időszakot. És lássuk be ezen az állapoton a hormonok se segítettek. De nem tudok elég hálás lenni az embereknek, akik elkísértek ezen a nehéz de csodálatos úton. Férjem, aki szó szerint saját karjaival támogatott, anyukám, aki minden egyes fájást átélt velem, apukám, aki egy cipőt elkoptatott a folyosón. Az összes rokonunk,barátunk, ismerősünk akik távolból szurkoltak és nem aludtak egy éjszakán át miattunk. A szülésznőmnek és orvosomnak, akik szakmai profizmusukkal és személyiségükkel megmutatták nekem azt, hogy elengedhetem az elvárásaimat, aggodalmaimat és megélhetem az anyukává válás minden pillanatát csak befele figyelve.

img_0650.JPG

Várandósnak lenni nem egyszerű. Vajúdni nem egyszerű.  Utána se lesz egyszerű. De világ legfantasztikusabb dolga, látni a fiút, akivel randizgattál és jártál, a férjeddé és egy csodálatos apukává válni. Újra felnőni a gyerekeddel és hallanni a szüleidet ahogy unokájukhoz gügyögnek pont úgy, ahogy annó veled is tették. Látni ahogy a nagyszüleid, már dédszülőkként minden egyes alkalommal meghatódva nézik gyermeked. Egy gyerekszületésével az életednek egy teljesen új fejezete kezdődik. Baba születik, család születik és olyan új kötelékek születnek, amik felbonthatatlanok és mindennél erősebbek.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://momentsofmine.blog.hu/api/trackback/id/tr6513902098

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.