Matykó érkezése az egyik legjobb és egyben leglassabb dolog volt az életemben. Egész 9 hónap alatt vártam, hogy a kis szerelem csomagunkat a karjaimban tarthassam, szimatolhassam, puszilgathassam és végig úgy képzeltem el, hogy mint az ősanyák “egy fának dőlve” pár óra alatt megszülöm. Nem így történt. Nagyon nem, de mégis a szülőszobán töltött röpke 30 óra életem egyik legszebb emléke. Az első anyák napi vasárnapomon -tavaly-, csupán pár hónapos anyukaként azon gondolkodtam, vajon mikor lettem anyuka. És nem akkor, amikot Matykó megszületett hanem az első pillanattól fogva, hogy tudtam icipici kis emberként a pocakomban növekszik.

Mivel Matykót orvosi értelemben túlhordtam, ezért az ő születése bizony indított volt. Sokszor elképzeltem, hogy elfolyik a magzatvizem éjszaka vagy amikor fájdogált a hasam a “vége felé”, akkor reménykedtem, hogy lesz benne valami rendszer egyszer csak. De nem folyt el a magzatvizem és nem lett rendszeresség a fájásokban. Így hát a születés spontaneitásának a bája sajnos elmaradt és mi egy napsütéses csütörtöki napon indultunk el a kórházba szülni.

Matykót nem zselével és egyéb ráolvasással indították el útjára, hanem egy ballonnal ami állítólag a leghumánusabb megoldás. Én nagyjából 2 órával a ballon után egy szülési gyors vonatra kerültem 2 perces fájásokkal és folyamatos hányással. Nem részletezném tovább ennyire az egész szülést, mert nem ez a fontos. Fájdalmas, kimerítő, kiszolgáltatott. De valahogy ezek csak szavakként maradtak meg bennem és az érzés amit fel tudok idézni a nyugodság, bizalom, öröm és meghittség. Mindig is problémát jelentett teljesen átadni magamat másnak, nem csak testileg, hanem hagyni, hogy az én irányításom nélkül történjenek a dolgok, de azon a márciusi napon minden így történt és életemben először megéreztem, hogy nem feltétlen kell mindig mindenbe beleszólnom és nagyon is jó kezekben vagyok.

Szerencsére a gyors vonatról lekerültem este valamikor és utána sokkal sokkal barátságosabb lett az egész vajúdás. Kádba ülhettem, tudtam enni és inni. Közben hallottam, hogy valakinek megszületett a babája és bennem is megfogalmazódott a Jóbarátokból ismert “ De hát én előbb voltam itt” érzés. Másnap reggel bár felajánlották az oxitocinos rásegítést én még mindig úgy gondoltam lassan lassan csak előjön belőlem az ősanya és megszülöm a gyermekemet szépen ahogy az ki lett találva. Sajnos az ősanya nem tört elő és nagyjából pénteken 5 óra körül azt tanácsolták, hogy megcsászároznak, mert bár Matykó szívhangja tökéletes volt, én már remegtem a fáradságtól és a tündér szülésznőm és az orvosom is már mindent megtett a burokrepesztéstől a rituális körbetáncolásig, hogy mindenkinek minél gyorsabb és könnyebb legyen a szülés, de sajnos csak nem akart az lenni. Emlékszem, hogy amikor visszamentem a vizsgálóból a szülőszobába, ahol anyukám és férjem várt, elkezdtem zokogni. Megbuktam. Még meg se született a kisfiam, de elbuktam az mínusz első percben. Ezzel a gondolattal még nagyon sokáig ostromoztam magamat, Matykó már több hónapos volt, amikor sikerült ebből az önostromoló gondolat szakadékból kimásznom. Több helyen még utána nyomatékosították bennem, hogy nem is tudom milyen anyának lenni mert nem fájt. Fájdalomban mérik azt, hogy milyen anya lennék? Akkor minden anyák napján hozzám kellene dobni a csokrot és nem a kezembe adni és megölelgetni? Nem hinném.Nem vagyok rossz anya, mert császárral szültem. Az anyaságot nem fájdalomban mérik. Az anyaságot kiegyensúlyozott és boldog gyerekben mérik. És nekem abból ma már van egy 10 kilós. Szóval kedves anyukák és idén anyáknapján már várandós kismamák! Legyen nagyon boldog a mai napotok, hallgassatok az ösztöneitekre, bízzatok magatokban.

Matykó születésének a történetét a következő bejegyzésben folytatom.